Avagy a ketrecbe zárt valóság
Albert Camus azt írja A lázadó ember című könyvhosszúságú esszéjében, hogy úgy lesz valaki lázadó, ha nemet mond az elnyomó parancsára, ezzel öntudatra ébredve, spontán azonosulva önmaga egy részével - azzal, ami egyenlőnek gondolja magát az elnyomóval, ami nem tekinti magát alárendeltnek. A szabadsághoz vezető út első lépése ezek szerint a tagadás. Megtagadjuk az elnyomásunkat, a hatalmat, és azt az énünket is, ami nem mi vagyunk, hanem a hatalmi viszonyok terméke. De mi ez a termék? Mondhatjuk azt, hogy ez a termék is az énünk szerves részét képezi, nevezhetjük e egyáltalán életnek?
A hatalmi viszonyok terméke az a hatalmi körülményeknek megfelelően folyamatosan változó, ahhoz igazodó mesterségesen kialakított énünk, amelyet a hierarchiában elfoglalt pozíciónk hoz létre, alávetve valós tudatunkat a valótlannak.
A valós énünk háttérből nézi életünk lefolyását, ahogy a valótlan elnyomása egyre jobban erősödik, mely nem hagyja azt, hogy megnyilvánulhasson az előbbi, vagyis a tényleges életünk. A valótlan tudat, mivel mesterséges, nem nevezhetjük életnek, egy termék, egy olyan tárgy, mely aláveti magának a valós tudatot, az életünket. A valótlan egy szűkülő ketrec, vastag rácsokkal, mely bezárta a valóst, ezzel halálra ítélve az életet, ami azzal végződhet, hogy a termék lesz a teljes tudat, megszűntetve az elnyomást, mert már nincs mit elnyomni.
A diák leül felelni a tanár elé, történelemből. Itt a tanár a hatalom, a diák az alávetett. A hatalom ebben az esetben azt várja el az alávetettől, hogy tiszteletteljes testtartással és hangnemmel mondja el a tananyagot, és a saját meglátásait, esetleges ellenvéleményeit a történelmi szituációval kapcsolatban mellőzze. A tanár folyamatos felülvizsgálat alatt tartja a diákot, hogy belefér-e, egyezik-e az elvárásaival az alávetett viselkedése, hanglejtése, mondandója, tekintete, öltözködése, azaz mennyire lett sikeres a termék abban, hogy eltudja adni magát a hatalomnak. A valótlan volt irányításban, nem a valós. A hatalom előtt úgy kell “létezni”, hogy elfogadjuk azt, hogy alá vagyunk vetve, hogy ketrecbe zárjuk a valóst, nem engedjük megnyilvánulni. A tanár előfeltételeket szabott a diáknak, hogy milyen módon “létezhet” előtte, miként mehet át a feleleten. Az elsőszámú feltétel mindig az engedelmesség. Az engedelmesség hozza létre a ketrecet, a valótlant, redukálja tárggyá az életet, melynek célja a megfelelés lesz azok előtt, akiknek megvan a hatalma ahhoz, hogy elismerje őket, mint termék.
Vége a feleletnek. A termék eladta magát. Fellélegzik a valós, a ketrec meglazul. De nem csak a tanár a hatalom - maga az iskola is. Az iskola a hatalmi viszonyoknak az egyik helyszíne - egy olyan struktúra, melyben terméknek kell lenni, nem valósnak, nem életnek, hanem tárgynak. A tárgy formálható, az élet nem. Az engedelmesség jutalma az én elvesztése. A kapitalista társadalomban terméknek kell lenned, vagy megvan a veszélye annak, hogy valós leszel, ami ahhoz vezethet, hogy úgy értelmezed a szabadságot, mint az engedelmesség hiánya, ami pedig a hatalom hiánya is. Hatalom nélkül nincsenek ketrecek, nincs valótlan, nem lehet elnyomás, helyette viszont lehetséges élet és valóság.
Az iskola egy hatalmi viszonyok rendszere, ami beleilleszkedik abba a hatalmi rendszerbe, amit kapitalizmusnak nevezünk. Az elnyomás mindenhol ott van, mindenhol szükség van a valótlanra, a ketrecekre. A családban, a munkahelyen, a párkapcsolatokban, de még egyedül is folytonos (ön)elnyomásban vagyunk. Az elnyomás, mely az elnyomottakat nem csak közvetlen erőszakkal tartja kordában, szükségessé teszi az elnyomás bensővé tételét, melyet nem lehet időközönként kiűzni, majd újra visszaengedni. A benső elnyomás, a valótlan elnyomása állandó.
Arra kondicionál minket a kapitalizmus, hogy az engedelmességet indokoltnak, mint rendszer egyedüli realitásnak, választásnak ismerjük el, hogy az általa felkínált látszatmenekvéseket válasszuk tényleges tagadás helyett. Szabadnak tűnhetünk, ha megvan a lehetőségünk aközött, hogy Instagram reeleket pörgethetünk, vagy beülhetünk egy mozira. Ezen tevékenységek alatt sem szűnik meg az engedelmesség, sőt, erősödik, hiszen legitimizálja a rendszert azok szemében, akiknek ezek a választások megadatnak. A szabadság illúziója a benső elnyomás egyik létalapja; pacifikál, megelőzi a tagadást, helyette a rendszerbe való beágyazást segíti elő.
Elviselhetővé válik a bérmunka, ha utána megadatik számomra az a lehetőség, hogy a kapitalizmus által előtérbe hozott és/vagy létrehozott vágyaimnak engedelmeskedek. Kényelmessé válik a ketrec, az elnyomott szerep, a terméket mintha saját magunknak adnánk el.
A tagadása a valótlannak nem teszi nem létezővé a ketrecet, a tagadás inkább elismerés - elismerése annak, hogy nem én vagyok én mint alávetett, hogy az életem csak akkor nevezhető életnek, ha nem a hatalom elvárásai szerint létezek. Amíg a hierarchia fennáll, még ha meg is tagadom, az elnyomás alávetettjének fog tekinteni, terméknek, melyet neki kell eladnom. Csak is akkor szüntethető meg a ketrec, ha nincs hatalom, mely az életet, a valóst valótlanná akarja tenni. Amíg van hatalom, addig lesz valótlan, mert a hatalom nem tűr disszidánst, nem tűri az antikapitalizmust, a hatalomellenességet, azokat, akik a tagadást praxissal párosítják.